(A professzor állítását alátámasztja, hogy a magyar EU-s elnökség a menekült kérdést illetően annyiban ki is merült, hogy Martonyi János külügyminiszter az elnökséget értékelő beszédében elismerte, hogy a bevándorlás kezelése „óriási kihívás" Európa számára, ugyanakkor a hatékony bevándorlási és menekültügyi politika kidolgozását a következő elnökségek figyelmébe ajánlotta.
Az ENSZ Menekültügyi Főbizottsága, az UNCHR által szervezett szakmai és nyilvános beszélgetésen, melynek része volt két menekültekről szóló dokumentumfilm vetítése is, többek között az új menekültügyi törvényről, a beilleszkedés nehézségeiről és a szürrealitás határát súroló jogi helyzetekről esett szó, ahol menekültekkel foglalkozó szociális intézmények dolgozói, jogászok, a bevándorlási hivatal munkatársai, filmrendezők és érintettek is részt vettek.
Státuszon innen
Az UNCHR honlapján elérhető statisztika szerint Magyarországon 2008-ban 3120 ember kért menedékjogot, ebből mindössze 160-at ismertek el menekültként, további 130 részesült kiegészítő védelemben. A hazánkba érkező menekülteket három szinten és helyszínen vizsgálják meg, mivel többségük mindenfajta hivatalos irat nélkül érkezik, hiszen többnyire az elsődleges szempont az, hogy a saját és családjuk életét menteni tudják.
A menekültügyi eljárás tehát lényegében arról szól, hogyan kaphatja meg egy külföldi minden irat nélkül a menekült státusz. A Magyarországra érkezőket először Békéscsabára irányítják, ahol kivizsgálják az ügyüket, majd Debrecenbe kerülnek, egy úgy nevezett „nyílt táborba". Itt az illető addig tartózkodhat, ameddig a papírjait elő nem állítják, hiszen ügye csak ezután léphet a harmadik, bírósági szakaszba, amikor is a menedékkérő vagy megkapja a státuszt, vagy nem. Ha igen, akkor Bicskére kerül, ahol fél évig teljes ellátást, szállást és nyelvórákat kap. Amennyiben viszont elutasítják a kérelmét – és nagyrészt elutasítják – onnantól kezdve nem nyomon követhető az illető, eltűnik a rendszerből, többnyire nyugatra menekült rokonait keresi fel.
„Rettenetes fordulat" a magyar menekültügyben
Most azonban „rettenetes fordulat áll be a magyar menekültügyben. – mondja Nagy Boldizsár. – A menekültek a magyar rendszerbe nagyon sokszor nem menekültként kerülnek be, hanem papírok nélküli külföldiként, azaz illegális bevándorlóként. A magyar jogot most úgy változtatták meg, hogy amennyiben nem tudják igazolni magukat, ezeket az embereket 12 hónapig fogva lehet tartani, noha semmilyen bűncselekményt nem követtek el. Tehát, ha például egy Szomáliából ide menekült embert valamilyen okból nem tudunk hazaküldeni, de nem ismerjük el menekültként, attól még nem lehet börtönbe zárni csak azért, mert nincsenek papírjai. Mivel valószínű, hogy szerezne ő papírokat, ha tudna, sőt, legszívesebben tartózkodási engedéllyel jönne, de senki nem ad neki tartózkodási vízumot. Jelenleg az a helyzet, hogy aki nem EU polgár, és nem az OECD világból jön, arra ab ovo úgy nézünk, mint gyanús személyre, és lehetőleg szeretnénk őt minél hamarabb minél távolabb tudni. Ez az egész magyar idegenrendészet irányultsága, hogy ne jöjjön, és hogyha már itt van, akkor minél hamarabb menjen el, ha pedig nem megy el, akkor gondoskodjunk róla, hogy kirakjuk."
Persze a hozzánk érkező menekültek helyzete azért is sajátos, mert Magyarország számukra nem a célország. Inkább angol nyelvterületre szeretnének menni, ahol beszélik a nyelvet, de itt kapják el őket, mert erre vezet az útjuk. „Ha nem akarják, hogy illegális bevándorlóként kitoloncolják, akkor menekült státuszt kell kérniük, de ők nem itt akarnak menekült státuszt, mert aki egyszer valamelyik országban ezt megkapta, akkor abba az országba kell visszaküldeni, ahol azt kibocsátották. Tehát a rendszer arról szól, hogy kvázi megbüntesse azt az államot, amelyik nem zárja ki a menekülteket és volt olyan bolond, hogy vízumot adott nekik vagy tartózkodási engedélyt, vagy fizikailag nem akadályozta meg, hogy belépjenek." – mondja Nagy Boldizsár.
Bicskén túl
Abban az esetben, ha valaki mégis megkapja a státuszt, elkezdőik az ellátás integrációs része. Ez – mint írtuk – fél év védettséget jelent Bicskén, azután azonban – körül-belül háromhavi albérlet fedezésére elegendő lakhatási támogatás kíséretében – ki kell költözniük.
„Mi azt látjuk, hogy bár megvan a hivatalos segítség papíron, Bicskéről kikerülve az érintettek mégsem tudják ezeket egészen jól használni, és a helyzet a gyakorlatban egyáltalán nem egyszerű. Az iskoláztatás például óriási probléma. Többnyire azt tapasztaljuk, hogy az iskolák nehezen fogadnak be olyan gyereket, akik még nem tudnak jól magyarul, és a tanárok is aggódnak, hogy hogyan tudnák ezt a helyzetet jól kezelni." – mondja Kanizsai-Nagy Dóra a Református Menekültmisszió vezetője. A Református Menekültmisszió egyébként kiemelt iskolaprogrammal támogatja a menekült fiatalok beilleszkedését, lakhatási programjuk pedig olyan családoknak segít elhelyezkedni, akiknek önerőből nem menne.
Mivel a lakhatási támogatások nagy részét a menekült státusszal rendelkezők akkor kaphatják, ha olyan főbérlőt találnak, aki számlát ad, ahova bejelenthetik magukat és ahol lakhatási szerződést írnak. Ez Kanizsai-Nagy Dóra szerint „Budapesten egyrészt a főbérlők óvatossága és az idegenektől való félelme miatt iszonyú nehéz, másrészt azért, mert Magyarországon még mindig szokatlan, hogy bejelentett módon béreljünk lakást."
Szomáliai muzulmán asszisztens a magyarországi református kórházban
A beilleszkedés egyik legfontosabb része, hogy az érintett munkát találjon, amely a nyelvet tökéletesen beszélő magyar állampolgár számára is komoly kihívás. Nemrég ért véget a menekültmisszió dajka-programja, ahol „a menekült nők, akik máskülönben otthon maradtak volna a négy fal között, kapcsolatot teremthettek, egymás között gyakorolhatták a magyar nyelvet és szakképzést kaptak." – meséli a menekültmisszió vezetője.
„A dajka-programban részt vett egy szomál özvegyasszony, aki nem ismerte a latin betűket, nem volt igazán oktatási háttere és erősen traumatizált volt. Őt bevenni ebbe az EU-s projektbe igen nagy kockázatot jelentett, mivel nagyon rizikós volt, hogy teljesíteni tudja a képzés feltételeit. Ilyen helyzetekben viszont az kerül előtérbe, hogy mi egyházi intézmény vagyunk, mivel a szolidaritásunk és emberségességünk ilyenkor túlmutat azon, hogy itt most egy EU-s projektet teljesíteni kell. Bevettük ezt a nőt, ő pedig a maximumot hozta ki a programból, mert felismerte, hogy máshol, máskülönben nem lett volna esélye, így saját belső motivációja volt, hogy mindent beleadjon ebbe a képzésbe. Ő tudott a legkevésbé magyarul, aztán amikor elkezdte ezt a programot, nagyon hamar megtanulta a nyelvet, letette a nyelvvizsgát, teljesítette a szakmai gyakorlatát, soha nem késett, soha nem maradt otthon, mindenkivel megszerettette magát, és most a programon részt vevők közül neki van a legbiztosabb, legjobb állása. Nem is dajkaként dolgozik, hanem kórházi asszisztensként egy magyarországi református kórházban, szomáliai muzulmán nőként, ami óriási dolog. Uniós pályázati alapokon vagy a hagyományos állami, hivatalos ellátórendszeren keresztül ilyen csodák kevésbé történhetnek."
Magyarország erkölcsi kötelessége
A szakmai beszélgetés után vetített két dokumentumfilm által bemutatott történetek azonban korántsem ennyire szívderítőek. Fauszt Tímea és Szandelszky Béla filmje, a Délibáb (Mirage) a Kelet-Közép-Európa menekülttáboraiban élő emberekről szól. Olyanokról például, akik menekülés közben elvesztették édesanyjukat, és kis híján az életüket is, akik otthonukat a bőröndjükben hordják egy maréknyi föld formájában, vagy zsebükben egykori lakáskulcsukat. Nagy Viktor Oszkár Két világ közt című filmje pedig a bicskei menekülttábor életét, az onnan kikerülők lehetetlen helyzetét mutatja be.
A filmvetítés után élénk vita alakult ki a készítők és rendezők között, a Két világ közt szereplői pedig hétköznapi élet küzdelmeiről, valamint a magyar emberek hozzáállásáról beszéltek. Egyikük szerint a másság elutasítása nem adottság vagy genetikus dolog, egyszerűen szocializáció kérdése, amelyben a médiának nagy szerepe lehetne, ez ügyben azonban Magyarországon igen nagy hiányosságok vannak – ebben a filmek készítői is egyetértettek.
Szandelszky Béla szerint a magyar kormánynak és az itt élőknek „erkölcsi kötelessége", hogy máshogy álljanak a menekültekhez. „Ez az ország egy menekülteket kibocsátó ország volt. A 20-as 30-as években, a második világháború alatt és az 50-es években tömegek hagyták el Magyarországot, magyar menekültek százezreinek segítettek külföldön. Mindenkinek van egy Amerikában vagy Nyugat-Németországban élő nagybácsija vagy nagynénje, akiktől anno a 60-as években vártuk a csomagot. Ezeknek az embereknek segítettek, és szerintem most rajtunk a sor, hogy ezt visszaadjuk, legalább erkölcsileg, és amennyiben rajtunk múlik, természetesen anyagilag is."
