Puszta András
Kikelet
Valahol messze a kertben egy harangvirág nyílik: legyetek szépek: ezt akarja csak. Közben arra gondol, hogy mi van, ha senki nem figyel rá.
Az irodában a gép előtt kiég a szem, napi három műszak után az ember nem lát semmit. Csak egy fényfoltot.
Bátran tör középre, remélve, hogy talán valaki észreveszi. De csak a földben szuszogó hangyák látják őt, senki más.
Automatikusan gépel: a modern kor hűbérese robotol, kávét iszik, mellé este álmatlan hiányt kortyol.
Elkedvtelenedik, megpróbál kinyújtózkodni, de nem megy: olyan hideg van kint... és ez a rémes zaj!
Kinyitja a szemét, csak azért, hogy ne lásson. Szája nincs, füle bőséggel elég neki. Orra is csak azért van, hogy a szemüveg le ne csússzon az arcáról.
Kidugja az arcát: meglátja a fényt: olyan vakító! Aztán a kezdeti félelmet felváltja a csodálkozás: milyen szép!
Már nem is emlékszik, mikor evett utoljára rendesen... Talán az apja halotti torán. .. Akkor látta először részegen a nővérét.
Kis harangját lelkesen lóbálgatva üdvözli a világot: - Hahó! - de süket fülekre talál az ürességben. És folytatódik a zaj.
Az apja mindig azt mondta, hogy a virágok szépek. Még a vadvirágok is, csak azokat máshogy kell nézni.
Beléhasít a szorongás: nem ilyennek képzelte a világot. Egy cseppet sem. - Hol van mindenki?
Soha nem szerette a virágokat. Talán ezért nem jött ki soha a másik nemmel...
Még pillangókat sem lát. Pedig igazán szeretne egyszer látni egyet. Azt mondták, ha kikel biztosan lát. De itt egy sincs.
Egyszer kapott egy vörös rózsát az egyik fiútól. Nézte egy darabig, megszagolta, majd eldobta. A fiú szomorúan futott el.
Egyáltalán nem tetszik neki ez a világ... Vissza akar bújni a melegbe, ahol legalább a hangyák beszélnek vele.
A főnöke azt mondta, menjen el vele továbbképzésre. Mallorcán vesztette el a szüzességét, távol az otthon melegétől.
Szörnyű ez a zaj! Félelmetes... Talán ez az, amitől a többiek annyira rettegnek... Amit az emberek fűnyírónak hívnak, de csak egy halálgép.
Talán ha hazamegy, nem jön vissza többet. Vesz egy forró fürdőt, összepakolja hátizsákját, és elmegy világgá, pont, ahogyan kiskorában szerette volna.
Végre meglát valakit: egy ember. Lóbálja magát, de hasztalan: az óriás csak nem látja őt.
Van elég pénze, miért is ne? Holnap elutazik Svédországba és nyit egy virágüzletet...
Közeledik... De mi az a kezében? - Jaj, ne! Áu! -kiált, de senki nem hallja őt. Elevenen eltemették egy fehér papír alá.
-Ezeket fénymásold le!- szól az egy hűbéres társa. Felriad álmodozásából; ijedtében leveri a papírt, és az alatta lévő vázát.
A kisvirág zuhan... Furcsa érzés- gondolja. - De jó! Majd legközelebb pillangó leszek, és minden virágot meglátogatok...
A cserép darabjaira hull az iroda fényes padlóján. A lány felpattan, és megpróbálja összekaparni, ami megmaradt. Ekkor észreveszi...
A kisvirág szomorúan kinyitja a szemét még egyszer: és ekkor valami csodálatos dolgot lát, ami mindenért kárpótolja. A fölé hajoló lány gondolatával alszik el.
Nem érti miért, gombóc nő a torkába, és hirtelen sírhatnékja támad. Kiszalad a mosdóba, hogy rendbe szedje magát, és meglátja... Vérzik ott lent...
Értékelés
